oldalak

Naprendszer

Története

Felépítése

Égitestjei

Gázóriások

Törpebolygók-

Holdak-

Üstökösök

 

 

 

 

Hírdetések

 




felhasznaló név

jelszó

Regisztráció

Eu- vonal

 

REKLAM

 

A Nap

A Nap a Naprendszer központi csillaga, a Földhöz legközelebb eső csillag, körülötte kering a Naprendszer minden objektuma, az egész rendszer meghatározó eleme. Bolygónktól átlagosan 149 600 000 kilométer távolságra van (ezt a távolságát nevezik csillagászati egységnek), tömege a Földének 332 900-szorosa, ami a Naprendszer teljes tömegének 99,86%-át teszi ki. Anyagának 73,5%-a hidrogén, 24,85%-a hélium, a többi közel 2% anyag pedig más nehezebb anyagból tevődik össze. Csillagunk belsejében magfúzió zajlik, amelyben a hidrogén héliummá alakul és rengeteg energia szabadul fel.

A Nap G2V színképtípusú csillag,[40] mely 10 milliárd évig tartó fősorozatbeli fejlődésének a felénél jár. Életciklusa végéhez közeledve – a hidrogénkészlet teljes felhasználása – előbb vörös óriássá, majd a hélium oxigénné és szénné alakulása után fehér törpévé alakul majd.

A Nap hat régióból áll: a magból, a sugárzási zónából, a konvekciós zónából, a fotoszférának nevezett látható felszínből, a kromoszférából és a legkülső rétegből, a koronából. A mag hőmérséklete körülbelül 15 millió fok, ami elegendő a termonukleáris reakció fenntartásához. A Földre érkező hő és fény gyakorlatilag a magban termelődik. A sugárzási zónán át 170 000 évig tart, mire az energia a magból a konvekciós zónába jut, ekkorra a hőmérséklete 2 millió fokra csökken. A Nap felszíne nagyjából 5500 fokos. Csillagunk alakja nem gömb, hanem ellipszoid, a saját tengelye körüli forgás miatt az egyenlítői átmérője 1 millió kilométerrel nagyobb, mint a poláris átmérője. Saját tengelye körüli forgási periódusa 25 nap 9 óra 7 perc 13 másodperc.

Központi égitestünket a korai civilizációk istenként tisztelték – Egyiptomban például főistenként – és bár már a görögök idején megszülettek az első természettudományos magyarázatok a mibenlétére és istenség-képe is megváltozott, a legtöbb világmodellben a Nap keringett a Föld körül. Csak később, a középkori Európában bizonyították gondolkodók (elsősorban Nikolausz Kopernikusz), hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem fordítva és az égitest a rendszer középpontja.

Az emberiség életére legnagyobb befolyással levő égitest űrszondás megfigyelése talán a legszélesebb körű minden más égitesthez képest. A megfigyelések a NASA Pioneer5, –6, –7, –8 és –9 szondasorozat napszelet és a Nap mágneses mezejét mérő repüléseivel indult, a Helios szondák napkorona mérésein, a Solar Maximum Mission sugárzásmegfigyelésein, a japán Yohkoh röntgenmérésein át jutott el a legsikeresebb szondákig, a csillagot évekig folyamatosan több hullámhosszon megfigyelő SOHO napobszervatóriumig és a Nap poláris régióit megfigyelő Ulyssesig. A Napot még egy űrhajósokkal végzett program is vizsgálta, a Skylab-programban az űrállomás egyik fő részegysége egy napobszervatórium volt, amellyel számos megfigyelést végzett a program három legénysége 1973–74-ben.

Bolygók

A Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) Prágában tartott konferenciáján résztvevő mintegy 2500 küldött 2006. augusztus 24-én, többségi szavazással új bolygódefiníciót fogadott el.[41] Eszerint a bolygó a Nap körül kering, tömege elégséges ahhoz, hogy saját gravitációja közel gömb alakúra formálja a testet, illetve a a pályáját tisztára söpörte. A döntés fő oka az volt, hogy a Neptunuszon túl már felfedeztek a Plútónál nagyobb tömegű égitestet, és valószínűleg még számos, fel nem fedezett törpebolygó kering a térségben, melyeket a közeljövőben fedeznek föl, így a Naprendszer bolygóinak száma túl nagy lenne.[42] Így a fenti döntés értelmében már csak nyolc égitestet tekintünk bolygónak.

A bolygóknak alsó tömeg- vagy mérethatára nincs – ezt azonban fizikailag kijelöli a saját gravitáció által kialakuló gömbforma követelménye –, felső tömeghatára viszont van, a 13 Jupiter-tömeg határt átlépő égitestek már elegendő tömegűek a lítium- vagy deutériumfúzió beindulásához, így ezeket már barna törpének osztályozzuk.

A Naprendszer bolygóinak európai kultúrkörben elterjedt elnevezése az ókori római mitológia alakjai után kapott nevek átvételével történt, amely ma már az IAU működése nyomán világszerte egységes elnevezés-rendszer. Korábban az Európától távol létrejött civilizációkban más és más nevekkel illették ezen égitesteket, bár ezen nevezéktanok többsége mitológiai alapon épült fel és szintén istenek neveit adta a bolygóknak.

A bolygóknak két altípusát különböztetjük meg a naprendszerbeli tapasztalataink alapján: Föld-típusú bolygók és gázbolygók. A közelmúltban más csillagok körül is fedeztek fel bolygókat kutatók, ezek az ún. exobolygók, amelyeket szintén erre a két altípusra szokás szétválasztani, hacsak nem sikerül olyat felfedezni, amely egyik típus jellemzőinek sem felel meg.

A bolygók néhány fő adatának összehasonlítása:

. Merkúr Vénusz Föld Mars Jupiter Szaturnusz Uránusz Neptunusz
méret (sugár) 2439,7 km 6051,8 km 6378,14 km 3402,5 km 71492 km 60268 km 25559 km 24764 km
távolság 0,39 CsE 0,72 CsE 1 CsE 1,52 CsE 5,2 CsE 9,54 CsE 19,19 CsE 30,07 CsE
holdak száma 0 0 1 2 63 61 27 13

Föld-típusú bolygók

A Föld-típusú bolygók méretarányos képei: Merkúr, Vénusz, Föld és a Mars

Föld-típusú bolygók (vagy kőzetbolygók) gyűjtőnéven a Naprendszerben a négy belső bolygót, a Merkúrt, a Vénuszt, a Földet és a Marsot értjük. Fizikai tulajdonságok szerint ehhez a típushoz sorolható még a Hold és a fő aszteroida-övben keringő Ceres törpebolygó is, sőt a Jupiter két holdja, az Europé és az Io is, mégsem tévesztendők össze az előzőekben említett bolygókkal, mivel utóbbiak nem viselhetik a „bolygó” elnevezést.[43] Ezek a bolygók alapvetően szilikátokból felépülő égitestek, eltérően a külső Naprendszer gázóriásaitól. Mindegyik a korai Naprendszer bolygócsíráinak ütközéses összeállásából született, és mindegyik bolygótestnél megfigyelhető a – főként a keletkezéskori hő miatti olvadt állapotban végbement – mélységi differenciálódás, a kémiai összetétel szerinti belső héjakra osztódás. A szilárd felszín, mint fő jellemző miatt csak ezeken a bolygókon értelmezhető a domborzat (az egyik fő megfigyelési téma), a síkságok, hegyek, kanyonok, folyómedrek, kráterek rendszere. A négy közül három kőzetbolygónak van légköre, ezek mindegyike másodlagos légkörnek számít (a bolygótesteken kialakult vulkánokból a felszínre törő gázokból, becsapódott üstökösökből kiszabaduló illékony anyagokból jöttek létre), szemben a gázbolygók elsődleges légkörével, amelyek az ősi molekulafelhő gázanyagának összeállásából keletkeztek. A Mars pályája által bezárt területet – ahol a kőzetbolygók keringenek – szokás belső naprendszernek is nevezni. Ebben a zónában jelölhető ki az ún. lakható övezet, ahol a szén alapú élet fennmaradásához szükséges körülmények uralkodnak.

Merkúr
A Merkúr megközelítése közben készült Mariner–10 fotó, 1974-ből
A Merkúr átvonulása a Nap előtt. A jobb felső részen látható pont a bolygó, a kép alsó részén egy napfolt látható.

A Merkúr a Naprendszernek a Naphoz legközelebb keringő, és a Plútó törpebolygóvá minősítése óta legkisebb bolygója. Átmérője a Földének 40%-át sem éri el, így néhány, az óriásbolygók körül keringő hold is nagyobb nála, tömege a Föld tömegének 5,5%-át teszi ki. Elliptikus pályájának perihéliuma (napközelpontja) 46 millió km, aphéliuma közel 70 millió km, ezzel a legexcentrikusabb pályát tudhatja magáénak az összes bolygó között. Átlagos naptávolsága 0,39 CsE, egy Nap körüli fordulatot 88 földi nap alatt tesz meg, sebessége a bolygók közül a leggyorsabb, majdnem 50 km/s. A Merkúr pályája nem pontosan a Nap egyenlítői síkjába esik, attól 7°-kal elhajlik, ezért a bolygó áthaladása a napkorong előtt ritka természeti jelenség, évszázadonként csak 13 alkalommal figyelhető meg. Korábban feltételezték, hogy a bolygónak mindig ugyanaz az oldala néz a Nap felé, de 1965-ben kimutatták, hogy minden két keringés alatt háromszor megfordul a tengelye körül.

A legkisebb bolygó belső szerkezete mélységi differenciálódást mutat, az egyes belső rétegek aránya azonban teljesen más a többi kőzetbolygóhoz képest. Legfőbb különlegesség az aránytalanul nagy vasmag, amely a bolygó átmérőjének közel 75%-át teszi ki és amely miatt viszonylag gyenge, de állandó mágneses mező veszi körül a Merkúrt. A bolygó felszíne leginkább a Holdhoz hasonlatos, kráter lyuggatta száraz, poros, erősen tagolt domborzatú területek alkotják. A felszíni átlagos hőmérséklet 169,5 °C, amely azonban nagyon tág határok között változik: a nappali oldalon elérheti a 430 °C-t, ám mivel légkör híján nem képes megtartani a hőt, éjszakára akár -170 °C-ra is zuhanhat a hőmérséklet a sarki vidékek hosszú ideig megvilágítatlan krátereinek mélyén.

A bolygónak állandó légköre nincsen, csupán exoszférája,[44] mely a napszél és a becsapódó meteoroidok hatására a felszínből kilökött atomokból áll. A légkör hiánya miatt nincsen szél okozta erózió, és a meteoroidok sem égnek el, mielőtt a felszínbe csapódnak.

A Merkúrnak nincsen ismert holdja.

A Naphoz való közelsége miatt a Földről való vizuális megfigyelése nehéz, csak alkonyat vagy pirkadat idején lehetséges, mégis már az ókorban ismerték, ennek megfelelően a kor szokásainak megfelelően a római istenek egyikének Mercuriusnak – a görög Hermész megfelelőjének – nevét kapta.

Űrszondákkal való felfedezésének története igen rövid, eddig mindössze két eszköz látogatta meg. Az első Merkúrszonda a Mariner–10 volt, amely a Vénusz gravitációját felhasználva – mellesleg igazolva a gravitációs hintamanőver működőképességét – 1974. március 29-én repült el a bolygó mellett, méréseket végezve, fényképeket készítve. Összesen három alkalommal közelítette meg a szonda a bolygót, amelynek során a felszín 45%-át lefedő fényképmozaik készült, és bizonyítékot kaptunk a Merkúr mágneses mezejéről. A bolygó felfedezése hosszú szünet után folytatódott a MESSENGER szonda feljuttatásával, amely bonyolult, hintamanőverekkel tarkított pályán közelíti meg a Merkúrt, hogy végül keringési pályára álljon körülötte. A pályára állás 2011 áprilisára várható, addig is azonban több ízben repült már el a szonda a bolygó mellett, további fényképeket készítve a felszín korábban sötétben levő részeiről.

Vénusz [szerkesztés]
A Vénusz
A Magellan radarképeiből készített Vénusz-tájkép

A népnyelvben Esthajnalcsillagnak nevezett Vénusz a Naptól számított második bolygó. Tömege, összetétele és mérete a Földéhez hasonló, emiatt sokszor nevezik bolygónk ikertestvérének. Pályája nem sokban tér el a körtől, perihéliuma 107,5, aphéliuma 109 millió km, ebből adódóan átlagos naptávolsága 108,2 millió kilométer (0,72 CsE), ezzel a Földhöz legközelebbi bolygó.[45] Egy vénuszi év 224,65 földi napig tart. A bolygó saját tengelye körül 243 nap alatt tesz meg egy fordulatot, ráadásul retrográd irányban, a többi bolygóhoz képest ellentétes forgással. A rendkívül lassú, ellentétes forgás valószínűleg egy kozmikus ütközés eredménye, amely „feje tetejére állította” a bolygót. A tengelyferdeség 177,1°-ra adódik (azaz fejjel lefelé áll a bolygó, így látszólag ellentétes a forgása). A Merkúrénál jóval ritkábban, de a Vénusznál is megfigyelhető a Nap előtti átvonulás jelensége. 120 évenként egy páros átvonulás figyelhető meg, ahol a két átvonulás között 8 év telik el.

Lapultsága elhanyagolható, az egyenlítői és a poláris átmérő között 10 kilométer alatti a különbség. Belső szerkezetéről még nem állnak rendelkezésre közvetlen megfigyelések, ám a Földéhez hasonló méret és sűrűség arra enged következtetni, hogy a bolygó belső szerkezete hasonló a Földhöz. Mindezek ellenére a felszínen nincs nyoma lemeztektonikának. Másik fő különbség a mágneses tér hiánya. A bolygó felszínének hozzávetőleg 80 százalékát síkságok foglalják el, két nagyobb, a síkságból kiemelkedő „kontinens” található rajta, az Ishtar Terra és az Aphrodite Terra. A felszín nagy része vulkanikus tevékenység nyomait viseli magán, kráter viszonylag kevés van rajta, amely elsősorban a sűrű légkörnek köszönhető, amelyben a meteorok többsége elég, és nem éri el a felszínt.

A Vénusz legnagyobb különlegessége a légköre. A bolygón extrém módon sűrű légkör alakult ki, tömege a földi atmoszféra tömegének 93-szorosát teszi ki, a felszínen olyan hatalmas nyomás uralkodik, mint a Földi óceánok 1 kilométeres mélységében. A légkör 96,5%-ban szén-dioxidból áll, a maradék 3,5% pedig nitrogén, illetve nyomokban kén-dioxid, argon, vízpára, szén-monoxid, argon és egyéb gázok alkotják. A bolygót kénsavtartalmú, vastag, gyorsan mozgó felhőzet borítja, amely lehetetlenné teszi a felszín közvetlen vizuális megfigyelését. Mivel ez a felhőzet jelentős mennyiségben veri vissza a napfényt, a Vénusz rendszerint az éjszakai égbolton a legfényesebbnek látszó bolygó. Az atmoszféra ilyenné alakulása a fékezhetetlen üvegházhatás következménye. Modellszámítások szerint egykor a Vénuszon is számottevő mennyiségű folyékony víz volt, amelyet a vulkáni aktivitás nagy mennyiségben párologtatott a légkörbe, ami ott üvegház gázként funkcionálva tovább emelte a globális hőmérsékletet. A légkör így csapdába ejti a Nap hőjét, ezért a felszín hőmérséklete elérheti a 470 °C-ot is, melegebbet, mint a négyszer több napsugárzást kapó Merkúr felszínén mérhető. A bolygón uralkodó hőmérséklet egységes, akár az egyenlítőnél, akár a sarkokon mérjük.

A bolygó felderítése az átlátszatlan légkör miatt csak űrszondákkal lehetséges, ezekből kétféle járt a Vénusznál: a Szovjetunió Venyera-programjának leszállóegységei, valamint a NASA Magellan és az ESA Venus Express keringő egységei. A Venyerák a felszíni leszállást kapták feladatul és a váratlanul zord körülmények miatt a hetedik szonda érte el a felszínt, ahonnan mindössze 23 percig volt képes adatokat küldeni. Összesen nyolc Venyera leszálló és két keringő egység járt a Vénuszon és küldött adatokat a pokoli körülményekről. A tudományos szempontból legtöbbet nyújtó felfedező küldetés a Magellan szonda radartérképező repülése volt. A szonda poláris pályáról bolygó szinte teljes felszínét feltérképezte a radarjával és globális domborzati térképet készített a bolygóról. A Vénusz felfedezésének történetében legutolsó Vénusz szonda a még ma is a bolygónál keringő Venus Express, amely a légkört tanulmányozza.

A Merkúrhoz hasonlóan a Vénusznak sincsen holdja.

Föld
A Föld az Apollo–17-ről nézve
A Föld-Hold rendszer a Voyager–1 felvételén

A Föld a Naptól számított harmadik bolygó, a Naprendszer ötödik legnagyobb bolygója, mind átmérőjét, mind tömegét, mind sűrűségét tekintve, valamint méreteit illetően a legnagyobb kőzetbolygónak is számít, bár átmérője csak 644 kilométerrel, tömege is csupán 25%-kal nagyobb, mint a Vénuszé. Keringési adatai sok tekintetben mérési etalonnak számítanak: 1 nap megegyezik a bolygó egy saját tengelye körüli fordulattal; 1 év – némi korrekcióval – megegyezik egy Nap körül megtett fordulattal; 1 csillagászati egység megegyezik a bolygó átlagos naptávolságával. Nap körüli pályája közel kör alakú, perihéliuma 147, aphéliuma 152 millió kilométer, pontos keringési ideje 365,24 nap. A Föld forgástengelye megdőlt, 23,4 fokot zár be az ekliptika síkjával, ez a jelenség az évszakok kialakulásának okozója.

Bolygónk neve nem valamilyen istenről kapta nevét, mint a többi bolygó, bár a történelem előtti időkben, majd az ókorban is főként nőnemű istenként tisztelték (Földanya). A Föld neve a legtöbb nyelvben a talaj kifejezéssel szinonim.

Alakja közel gömb, egyenlítői átmérője mindössze 42,6 kilométerrel nagyobb, mint a sarki átmérője, e kis mértékű lapultság okán formáját geoid formának nevezzük. A bolygó teste mélységében öt részre tagozódik: egy szilárd vasnikkel belső magra, a belső magot körülvevő, folyékony szintén vas–nikkel külső magra, az olvadt kőzetekből álló köpenyre, az azt körülvevő, szintén olvadt kőzetekből álló felső köpenyre és a vékony, szilárd földkéregre. A földkéreg jó néhány különálló részre, ún. tektonikai lemezekre töredezett, amelyek a köpeny olvadékán úsznak és emiatt a mozgás miatt folyamatosan változik a felszín. A Föld felszínének nagyjából 71%-át víz borítja, melyek nagy része sós vizű óceán, a maradék 29% szárazföld (hat kontinens és számos sziget). Bolygónk felszíne felett kiterjedt légkör található, amelynek 78%-a nitrogén, 21%-a oxigén, míg 1%-a más összetevőkből (pl. argon, szén-dioxid) áll. A Földön két fő anyag-körforgás figyelhető meg: a széndioxidé és a vízé, mindkét körforgás közvetítő közege a légkör.

A Föld a Világegyetem egyetlen olyan égitestje, amiről ismert, hogy életet hordoz. A szárazföldek felszínén – sőt esetenként a felszín alatt – és a vizekben több millió faj él. Az élet a kutatások szerint már igen korán kialakult a bolygón, azóta azonban több kihalási esemény tarkította a fejlődéstörténetét. A mai életformák kialakulása az evolúció folyamata során ment végbe. Az élet kialakulását a vizet hosszú időn át folyékonyan tartani képes körülmények (hőmérséklet, nyomás, sugárzási viszonyok), valamint a Föld belsejében folyó mágneses folyamatok révén létrejövő mágneses „védőpajzs” kialakulása tették lehetővé.

A Földnek egyetlen természetes égi kísérője van, a Hold. A szomszéd égitest átlagosan 384 000 km távolságra kering a bolygótól, valamivel több mint 27 nap alatt kerülve meg a Földet. Az égitest jelenléte az élet fennmaradásának fő oka: a Hold stabilizálta a Föld tengelyferdeségét és emiatt nem billegett tovább a Föld és viszonylag állandó éghajlatot volt képes fenntartani az egyes övezetekben, ami segítette az egyes létformákat. A Hold a Föld testéből keletkezett: a Naprendszer kialakulásakor – több mint 4,5 milliárd évvel ezelőtt – egy Mars méretű bolygócsíra ütközött a proto-Földnek és a becsapódás által kilökődött anyag állt össze a Földhöz képest negyedakkora égitestté. A Föld–Hold rendszer a két égitest tömegközéppontja körül kering, amely a Hold kis tömege miatt a Föld belsejében van mindig. A Hold Földre gyakorolt hatásai közül a leginkább szembetűnő az árapály jelenség, a tengereken, óceánokon megfigyelhető napi kétszeri hullámszerű vízszintemelkedés és csökkenés. Emiatt a két égitest távolodik egymástól, emellett a Föld forgása folyamatosan lassul, a napok hossza egyre nő.

Mars [szerkesztés]
A Hubble űrtávcső képe a Marsról

A Mars a Naprendszer negyedik bolygója, a Naptól legtávolabb keringő kőzetbolygó. Méretét tekintve feleakkora átmérőjű, mint a Föld, és kisebb sűrűsége miatt annak tömegének mindössze 11%-át képviseli, a teljes felülete is kisebb területű, mint a földi szárazföldek összesített területe. Ellipszis pályája elnyújtottabb, mint a Földé – bolygónk pályájának napközel- és naptávolpontja között 5 millió kilométer a különbség – a Mars esetében 42 millió kilométer a különbség a pálya Naptól legtávolabbi és legközelebbi pontja között, az átlagos távolság pedig 230 millió kilométer (1,5 CsE). A Naprendszerben csak a Merkúr pályájának nagyobb az excentricitása. A bolygó saját tengely körüli forgása, a marsi nap, azaz 1 sol hossza nagyon hasonló a Földéhez: 24 óra 39 perc 35 másodperc. A Mars tengelye a Földéhez hasonló dőlést mutat, 25,19°-ot zár be az ekliptika síkjával, emiatt a bolygó időjárásában ugyanúgy évszakok alakultak ki, mint bolygónkon.

A nevét a római hadistenről kapta (vörös színe és a vér közötti asszociáció okán). Vöröses színét a felszínen globális méretekben kimutatható vas-oxidos felső talajrétegtől kapta.

Légköre igen ritka, a felszíni légnyomás a Földiének 0,75%-a – a Földön nagyjából 35 kilométer magasan akkora a nyomás, mint a Mars felszínén –, összetétele azonban teljesen más, 95% szén-dioxid, 3% nitrogén, 1,6% argon és csak nyomokban tartalmaz oxigént vagy vízpárát. A ritka légkör ellenére is dinamikus időjárás figyelhető meg a felszínen, erős szelek fújnak, amelyek időnként bolygóméretű porviharokat okoznak. A hőmérséklet –140 °C és +20 °C között ingadozik. A sarki tél során a bolygó magas szélességein a légköri széndioxid is képes kifagyni.

A Mars alakja a Földéhez képest kissé lapultabb, az egyenlítői és poláris átmérője között 40 kilométer a különbség. A többi kőzetbolygóhoz hasonlóan belseje mélységi differenciálódást mutat: olvadt vaskén magja, szilárd szilikátos mag körüli köpenye és a Földétől vastagabb kérge van. A Marson figyelemreméltó geológiai képződmények találhatók. Az Olympus Mons 27 kilométeres magasságával és 600 km átmérőjével a Naprendszer legnagyobb hegye, míg a Valles Marineris nevű hasadékvölgy több mint 4000 km hosszú, egyes részein szélessége eléri a 200, mélysége a 7 kilométert.[46] Lemeztektonikai tevékenység ma már nem jellemzi a bolygót, a Mars Global Surveyor szonda mérései alapján a bolygó fejlődéstörténetének korai időszakában voltak ilyen folyamatok. A bolygó felszínét vulkáni tevékenység, a kéreg mozgásai, becsapódások és légköri jelenségek (pl. szelek) alakították ki.

A Vörös bolygónak két holdja is van: a Phobosz és a Deimosz. Bár eredetük nem tisztázott, a legvalószínűbb az a feltételezés, hogy a Mars gravitációs ereje által befogott aszteroidákról van szó. Mindkét hold rendkívül közel kering a bolygóhoz, a belső Phobosz mindössze 9377 kilométerre (7,66 óra alatt téve meg egy kört), a külső Deimosz is csak 23 460 kilométerre (30,35 órás keringéssel). A rendkívül gyorsan keringő Phobosz a Mars felszínéről nézve nyugaton kel és keleten nyugszik. Mindkét hold keringése a Marshoz kötött, azaz mindig ugyanazon oldalukat mutatják a bolygó felé. Felfedezésük szinte egyszerre történt, Asaph Hall amerikai csillagász a két és fél évenként esedékes marsi oppozíció idején, 1877. augusztus 12-én pillantotta meg a Phoboszt és 1877. augusztus 18-án a Deimoszt.

Jelenleg a Mars az egyetlen bolygó, amellyel kapcsolatban még van remény, hogy a kutatások élet nyomait találják meg. Ennek a reménynek az alapját a víz jelenléte adja. A modern kor űrszondás vizsgálatai globális víztartalékokat tártak fel a felszín alatt (vízjég formájában), amelynek múltbeli nyomait a Spirit és az Opportunity szondapáros találta meg, míg magát a most is jelen levő vizet (jeget) a Phoenix űrszonda találta meg 2008 júliusában.

A Mars jelenleg a Hold után a második legszélesebb körben vizsgált égitest, a legtöbb bolygószonda ezt a bolygót látogatta meg. A Marsz–3 sikeres leszállása után a Viking-program keretében két szonda szállt le széles körű vizsgálatokra, elsősorban az élet keresésére. A szondapáros eredményei ellentmondásosak voltak, sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudták az élet jelenlétét. Később a NASA taktikát váltott: az élet közvetlen keresése helyett inkább az élet feltételeinek meglétét, vagy nem létét kezdte kutatni. Ennek keretében több sikertelen küldetést követően a Mars Pathfinder szállt le sikeresen a felszínre egy sor új – főként űrhajózási – technikát kipróbálni, ezt követte a Spirit és az Opportunity, amely meg is találta az egykori víz (az élet fő feltételének tartott anyag) nyomait, legvégül a Phoenix magát a vizet is kimutatta. A bolygó körüli pályán szintén több sikeres szonda is keringett, globális vizsgálatokat végezve és kiegészítve a leszállóegységek lokális adatait. A Mars Global Surveyor, a Mars Express, a Mars Odyssey egyesével is terabyte-nyi adattal szolgálta a kutatókat.